Ez a két mondat kulcsfontosságú szerepet tölt be a színészek, rendezők, producerek és kameraman-ek életében. A kamera az, az eszköz, amely nélkül nem létezik film. Hangtechnika nélkül létrejöhet némafilm, ami a filmezés kezdeteiben gyakori is volt. A fénytechnika már a modern világ jellegzetessége, azonban kamera nélkül nem lehet mozgófilmet alkotni. A filmezés kulcsfontosságú eszköze, amelynek a kezelése a kameraman-ek feladata.

Mivel a művészvilágban igen gyakran megfordulok, szerencsére többször találkoztam már kamerával. Egy film felvételekor nem csupán egy kamera forog. A jelenet komolyságától függően akár 20 vagy több kamerával is dolgoznak egy-egy film forgatásakor. A szó nemzetközi értelmében már nem csak a videót vagy a filmfelvevőgépet értik a szó jelentése alatt, hanem a fényképezőgépet, hiszen az angolul camera. Akár analóg kameráról (kazettára történő rögzítés), akár digitális kameráról (dvd-re, számítógépre rögzíthető) beszélünk, mindenképpen azt kell hogy mondjam, hogy nagyon nagy találmány.

A XIX. század, a gépek kora. A technika fejlődésével megjelent az igény a képek rögzítésére.

Nicéphore Niépce volt az első 1827-ben, de ez még korántsem volt a legtökéletesebb minőségű fénykép. Később a ’30-as években Louis Daguerre segítségével sikerült szabadalmaztatnia a technikát.

Azonban térjünk vissza a filmfelvevéshez, hiszen a kamera magyarul ennyit takar. Szóval a címben olvasott felkiáltásokkal többször találkoztam már és nagyon élveztem a forgatásokat. Egyetlenegyegy problémám van a mozgó kamerákkal. Ha szemben van velem egy kamera, 10 centiméterre a szememtől, mondja már el nekem valaki, hogy ki az, aki ne nézne bele? Egyszerűen automatikusan jön… és természetesen tilos… de a fényképezőgépbe (camera) persze köztudottan meg bele „kell” mosolyogni… hiszen még a fotós is azt kiáltja az óvodában is, hogy „Sajt”… (ez is jellemző, mintha a magyaroknak nem lenne elég hosszú „í” betűs hangzású szavuk, hogy széthúzzuk a szánkat, a „cheese”-t is át kell venni az angoloktól) csak, hogy a gyerekek belemosolyogjanak… és egyébként is.. miért kötelező ilyenkor mosolyogni a kamerába, ha nekem éppen nincs jó kedvem? Azért hogy két év múlva azt lássa mindenki meg én is a képen, hogy milyen boldog voltam? Ha nem voltam az, úgy is fogok rá emlékezni… ha meg nem jön belülről a mosoly, az úgy is látszik.. akkor minek ez a kötelező „sajtolás”??!! Az egész átverés… illúzióba ringatjuk magunkat, a fotóst, másokat… miközben tudjuk, hogy a boldogsághoz és ahhoz, hogy azt sugározzuk, kevés egy puszta „Sajt” szó…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.