A nagybátyám targoncavezetőként dolgozott egy telepen, ami egy régi, használaton kívüli katonai reptér volt. Nehéz volt őt kibillenteni a lelki egyensúlyából, roppant nyugodt fickó volt. De azt hiszem, hogy ilyen állással nem is lehetett ideges, hiszen a targoncával 30 km/h-nál többel sosem lehetett közlekedni. Bárt azt mondta, hogy ez a magatartás nem vonatkozott a többi targoncavezető kollégájára, mert ők általában irtó idegesek voltak. Cifra káromkodásokkal tarkított veszekedések és komoly üvöltözések kísérték a mindennapjaikat. Na, nem mondom, nagybátyám is tudott ám ily módon beszélni, de sosem akkor, amikor a targoncán ült. Azt mondta, hogy amint átöltözött a targoncavezető egyenruhájába – így nevezte azt a régi és jól bevált olajzöld munkásruhát -, és beült a targoncába, átvette annak tulajdonságait. Nyugodt lett, bölcs, és megfontolt.

Karácsonykor mesélt egy mókás történetet, ezt szeretném megosztani veletek.

     Nem emlékszem a pontos évre, de nem sokkal a születésem előtt történt, hogy december 31-én is be kellett mennie dolgozni, pedig aznapra a nehézgépkezelőknek nem volt munka beütemezve, csak az irodai alkalmazottaknak voltak még feladataik a következő évre való átállással kapcsolatban.

Az összes nehézgépkezelő és sofőr bent unatkozott a telepen, mikor „Bé” – nagybátyám így hívta az egyik targoncavezető kollégáját – kitalálta, hogy ha már egyszer bejöttek, ne üldögéljenek feleslegesen, rendezzenek versenyt, hiszen „Főnökék” amúgy sem dolgoznak, nem bukhatnak le, hiszen összetartó csapat voltak, megbízhattak egymásban.

Külön kategóriák voltak: targonca, IFA, Tatra, Kamaz.

A hosszú kifutópályán zajlott a verseny. Elképesztő lehetett látni ezeket a monstrumokat versenyezni. A mai napig nagyon kedvelem ezeket a régi, nagy teherautókat.

     Mire a targoncaversenyre került a sor, a nagybátyámon kívül az összes targoncavezető olyan felajzott állapotban volt már, hogy szinte habzott a szájuk, egyik bagót szívták a másik után. Ő szép nyugodtan begurult a három targoncavezető kollégája mellé, eldobta a kialudt csikket, megveregette a targonca oldalát, és nyugodtan várt. Megszólalt az IFA dudája, és ők nekiindultak. Harminccal suhantak a régi aszfalton. „Bé” annyira ideges volt, hogy már az elején el sem tudott indulni, mert véletlenül hátramenetbe kapcsolta a járgányt. Nem szívesen hallgattam volna végig a káromkodását… „Feribácsi” üzemanyaga félúton elfogyott. Nagybátyám és a harmadik targoncavezető fej-fej mellett haladtak, mikor versenytársa ránézett, és sátáni kacajt hallatva vigyorgott a nagybátyámra. Ő viszont az utat figyelte, így még éppen időben észrevette az aszfalton felejtett betonoszlopot, úgyhogy ki tudta kerülni, míg a kollégája meg nekiment. Ő lett tehát a győztes, nevét belekarcolták a járgányába, és néhány nappal a verseny után kapott egy bögrét, mely a mai napig a polcán díszeleg, s melyre arany betűkkel az van gravírozva: „A szocializmus legkiválóbb targoncavezetője”. Talán erre a sikerére a legbüszkébb.

     Ebből a történetből okulva minden leendő targoncavezetőnek üzenem: „Slow ride, take it easy!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.